Alapok, amikre építenünk kell

Mit is értünk biológiai alapok alatt? Mit gondol egy szőlőtermesztő, egy borász, egy kutató, egy adminisztrátor? Sokan sokféleképp értelmezik, pedig három alapvető dolgot kell figyelembe venni.

„Az egyik maga a növény, amelynek fejlődési ciklusa van – magyarázta Kocsis László, az MTA doktora –, ám ezzel elsősorban az alapkutatásban résztvevők foglalkoznak.” A másik a genetikai állomány, amivel a termesztésben dolgozunk – a fajták és klónok –, ehhez fenntartható, ellenőrzött körülmények között működtetett génbankokra, törzsültetvényekre, vírusmentes állományokra van szükség. A harmadik pedig a törzsültetvény-hálózat, ami elsősorban a szaporítóanyag-előállítókat – s rajtuk keresztül a szőlőtermesztőket – érinti. Baj akkor van, ha ez nem kontrollált körülmények között működik, illetve ha a felhasználó megpróbálja kikerülni a hatóságot. Nem feltétlenül akar csalni, hanem például Szerémi zöldet szeretne telepíteni, amiből Magyarországon nincsen szaporítóanyag, így csak a Vajdaságból tudja beszerezni, ami unión kívüli ország, s a beszerzés túlbürokratizált – behozza hát feketén, de ettől kezdve ellenőrizhetetlen az egészségi állapota. Olyan fajtákról van szó, amelyeket kutatóintézetek nem vizsgáltak. „A termelő úgy gondolhatja, a maga kárára teszteli, de nemcsak ő, hanem a szomszéd, és annak a szomszédja is érintett az ismeretlen eredetű szaporítóanyag kockázatában.” A szaporítóanyag-termelés az ágazat egyik legerősebb lába, hiszen ezzel kerül kapcsolatba a termelő.

„Nagy kérdés, kell-e új fajtákat létrehozni, vagy a régi fajták között keresgélni” – fogalmazta meg Kocsis László –, a kérdésből pedig egyből adódik a másik kérdés, hogy mit teszteljünk, mit vírusmentesítsünk, a szaporítóanyag-előállításhoz milyen ültetvényeket kell létesíteni.

Kissé furcsa, hogy alany-törzsültetvények megvalósítására ma nincsen támogatás semmilyen formában, így pedig meg fog szűnni, s külföldről – ahol olcsóbban állítják elő, például Algériából, Moldáviából, Romániából – leszünk kénytelenek behozni, az olaszokhoz vagy a franciákhoz hasonlóan. „Az agrártermelők befizetnek a kárenyhítési alapba, ám ha a szőlőalany-ültetvényt elveri a jég, bármilyen természeti csapás éri, nem fizetnek” – hívta fel a figyelmet a bürokrácia különös útvesztőjére, amelyet elmondása szerint egyszer megpróbált végigjárni, de feladta. Pedig alanyok nélkül a Kunsági borvidék egy részét leszámítva Magyarországon nem lehet biztonsággal szőlőt termeszteni. Így hát az is a biológiai alapokhoz tartozik, hogy milyen alanyokat használunk.

„Elsősorban a szakmának kellene eldöntenie, hogy milyen fajtákból alakítsák ki azt a törzsültetvény-hálózatot, amely biztonsággal ki tudja szolgálni a hazai szőlőtermesztést. A Zöld veletelínihez például nem biztos, hogy saját törzsültetvényt kell létrehozni, ne mi végezzük el a szelekciót” – jegyezte meg. Inkább meg kell vásárolni a szaporító-alapanyagot – elegendő a rügyet –, s az oltványt már hazai termelő állíthatja elő.

„A világfajtákkal foglalkozzanak más országok, nekünk inkább a hazai nemesítésűeket kellene felkarolnunk” – véli. A franciák is vizsgálják a spanyol szőlőket, adaptációs kísérleteket állítottak be, hogy a klímaváltozásra tudjanak reagálni. A szakember hozzátette, nem kell Cabernet sauvignonnal foglalkoznunk, ám lehet, hogy létezik már olyan klónja, amely például az abiotikus stresszel szemben jobb tűrőképességgel rendelkezik. Nézünk szét azokon a vidékeken, amelyek klimatikus adottsága most olyan, mint ami nálunk 20-30 év múlva várható. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a szőlő jelentős adaptációs készséggel rendelkezik. Burgundiában több mint 600 éve termesztenek Pinot noire-t, ez idő alatt megéltek néhány klímaváltozásos időszakot, ennek ellenére is maradt a fajta. „Kapacitáshiány miatt mindent nem tudunk vizsgálni, de bizonyos régiókat, az ott termesztett szőlőket érdemes kiemelni” – mondta.

Klónszelekcióban inkább a saját, nagy felületen termesztett fajtáinkra kellene fókuszálni. Foglalkozni kell a Cserszegi fűszeressel, különben leromlik a fajta, hiszen a klónszelekciónak nem csak az a lényege, hogy valamilyen tulajdonságán javítsunk. A vegetatív szövetekben lezajló mutációk sokat formálnak a fajtán. Ennek legáltalánosabb példája a Pinot fajtakörben lejátszódó rügymutáció, ahol egy tőkén belül, egy termőalapon gyakran jelenik meg a fehér bogyójú változat. Éppen ebben rejlik a klónszelekció adta lehetőség.

A fajtafenntartó nemesítés, a törzsültetvények ellenőrzése nálunk rendre elmarad, miközben van olyan német kutató, aki eljön hozzánk is, hogy a saját nemesítését megnézze. Természetesen ezt a „gondoskodást” ki is fizetteti. A magyar termelő pedig elvárja, hogy az állam finanszírozza a kutatóintézeteket – az adófizetők pénzéből –, úgy gondolja, ezzel letudta a kötelességét. Ha viszont magánnemesítővel fog találkozni, ott más lesz a hozzáállás.

A klóntípus-szelekció az, amikor egy azonos körbe tartozókat, és nem egyedeket választottak ki. Magyarországon Luncz Ottokár adaptálta a háromlépcsős klónszelekciós módszert a németektől, s ezt vitték tovább a hazai nemesítők. Éveken keresztül megfigyelik az anyatőkéket, értékelik, majd következhet a szaporítás.

„Nemzetközi szinten nem ez a gyakorlat, ha a szőlőszaporítóanyag-termelő talál egy ígéretes példányt, maga kezdi el vizsgálni és szaporítani, a gazdák pedig majd eldöntik, szükségük van-e rá” – mondja Kocsis László. Ezért is van sokkal több klónjuk a franciáknak, az olaszoknak. A németeknél viszont hozzánk hasonlóan dolgoznak, a német gyökerekre épülő, klónérték-megállapításon alapuló szelekció lassúbb folyamat, fejtette ki.

„A Királyleánykánál az volt a célunk, hogy legyen lazább fürtű, vastagabb héjú, sárgább és illatban gazdagabb” – hozta a hazai példát a szakember. Idős ültetvényekből válogattak a Balatonboglári borvidéken, de három év is eltelt, mire az anyatőkéket értékelni tudták. A növények most vannak klónparcellákban, ami újabb éveket jelent, s mire kikerülhet a gyakorlatba, eltelik másfél évtized. A mai, felgyorsult világban ez nem tartható. „Van egy Chardonnay-klónom Kaliforniából – fűzte tovább –, amit még hivatalosan hoztam be, ám nem tudtam elismertetni, törzsültetvénybe tenni, mert az amerikai növényegészségügyi papírokat a magyar hatóságok nem ismerik el.” Ugyanakkor Magyarországon a legjobb Chardonnay-klónnak bizonyul, és az olasz szaporítóanyag-szövetség szakmai csapatának tetszését is elnyerte, olyannyira, hogy második látásra 11 tőkéről megvásárolták a vesszőket. Így jelentettek be egy új klónt Olaszországban. „Nem játszadoztak vele 5-10 évet, megvizsgálták, és eldöntötték, hogy kell nekik” – jegyezte meg Kocsis László.

A szakember véleménye szerint a kilencvenes évek elején hazánkban jól működő rendszer mára erodálódott, mind intézeti szinten, mind a szellemi erőforrások terén. A hatóság érdeke, hogy minél több eljárási díjat szedjen be, s ezzel párhuzamosan redukálja a dolgozói létszámát a költségcsökkentés érdekében. Bármilyen felkészültek is ezek a szakemberek, túl sok a rájuk háruló feladat. Ez viszont rossz a termelőnek, mert gyakran leromlott állománnyal, gazdaságtalanul dolgoznak. Főleg, ha bázisültetvényről van szó, mert ott a hatás sokszorozódik. „A biológiai alapokat a gyökerektől, rendszerszinten kell felépíteni, hogy a termelőket szolgálja, meg kell értetni, hogy ez a teljes vertikum érdeke” – fogalmazott határozottan Kocsis László. Lehet azt mondani, hogy leromlott a Cserszegi fűszeres, vagy a Kékfrankos és jobb az osztrák, de ők elvégezték a szelekciós munkát. Az osztrák termelők érdekeltek abban, hogy ezt a folyamatot finanszírozzák.

Ha a klímaváltozásra akarunk választ adni, akkor későbbi érésű, vastagabb héjú, a savaikat jobban tartó fajtákat kell kiválasztani. Ugyanakkor a fogyasztói szokások is változnak, ami szintén megoldása vár. Egyszerre kell a megváltozott klímát, a piacot és a termesztési környezetet figyelembe venni.

Az unióban az ellenőrzés rendszere mindenhol azonos, ám ennek hatékonysága országonként eltérő lehet. Alanyok érkeznek Portugáliából, Dél-Spanyolországból, vagy az unión kívülről. Bizonyos mértékben ki vagyunk szolgáltatva. Biológiai alapok területén olyan tudás és anyagi koncentráció jött létre Nyugat-Európában – akár magánvállalkozások kezében is –, ami versenyhátrányt okoz a magyar ágazati szereplőknek. Az utóbbi két évtizedben a hátrányt az okozza, hogy a nemesítő, a szelekciós munkát végző, a szaporítóanyag-előállító és a borász között tapasztalható érdekellentéteket nem sikerült feloldani. Mit tesz a termelő? Oda fordul, ahol a tudásbázis megfelelően működik. Így történhet meg, hogy a hazai Bianca- vagy Irsai Olivér-oltványokat az olaszoktól szerezzük be. A Pinot regina – Kozma Pál fajtája – Olaszországban és hazánkban is regisztrált, de a délieknek várhatóan előbb lesz törzsültetvényük, mint nekünk.

A szakember a rendszerszintű működés fontosságára hívta fel a figyelmet. Ebben szerepel a fajtaprioritás, akárcsak a meglévő klónok felülvizsgálata. Ha nem jó a P9-es Pinot noir, akkor nem kell belőle törzsültetvényt fenntartani. Ugyanakkor fontos kérdés, ki fogja megmondani, melyik a jó klón? Egy termelő, aki dolgozik vele? Az ő tapasztalatát is figyelembe kellene venni, esetleg kijelölni az ültetvényében olyan tőkéket, amelyek bekerülhetnének a regisztrációs rendszerbe.

Sokáig azt hangoztatták, hogy a minőségnek van prioritása, a mennyiség nem lényeges szempont. Ma viszont már a mennyiség is gazdaságossági kérdés lett, szükséges a kettőt összhangba hozni. Meg kell vizsgálni az új termelői, fogyasztói igényeket, mire lehet hosszú távon alapozni. Vagy éppen merre haladjon a rezisztencianemesítés? Ma még létezik egy hazai bázis, ha nem figyelünk rá, könnyen megszűnhet. Pedig szinte vezető pozícióban voltunk Európában. Nyugaton a miáltalunk megkezdett rezisztencianemesítésre építve fejlesztettek tovább. Kérdés, ennek terhét elbírja egy 65 ezer hektár szőlővel rendelkező ország. „Izraelben nem azt nézik, hogy mekkora a saját felvevőpiacuk, ha valamiben jók, akkor globálisan gondolkodnak” – hozott egy ide vágó példát a szakember.

A szaporítóanyag-előállítók Magyarországon kiszámíthatatlan körülmények között, bizonytalan piaci környezetben termelnek, a legnagyobbak mögött sincsen akkora tőkeerő, hogy kritikus helyzetben néhány éven keresztül kitartsanak. Koncentrálódik az oltványt előállítók köre – eltűnnek a 20-80 ezres előállítók, s lassan a 100-200 ezresek is abbahagyják –, emiatt csökken hamarosan tízre az oltványtermelők száma az országban. Ők professzionális módon dolgoznak ugyan, ám nem várható el, hogy a kis fajtákkal foglalkozzanak.

„Tradíciós okokra és gazdasági kényszerre vezethető vissza, hogy ilyen nagyszámú fajtával dolgozunk” – hívta fel Kocsis László a figyelmet, hogy a magyarok mindig szerették a sokszínűséget. Biztonságra törekedtek, így általában nem egy dűlőben volt a gazda szőlője, hanem elszórtan, hogy biztosan szüreteljen. Ugyanez elmondható a fajtákról, amelyeknek más-más az igényük. Ugyanakkor piaci kérdés is, hogy a fogyasztó választhasson, miközben nemzetközi szinten éppen az ellenkezője zajlott le. Elzászba látogatva Szürkebarátot látni mindenhol, a Rajna mellett Rajnai rizlinget, mellette legföljebb néhány másik fajtát. Egy kézen meg lehet számolni, hány szőlőfajtával dolgoznak. „Nálunk szép dolog a sokszínűség, de meg kellene találni ebben is az észszerű határokat.” Kell termeszteni a régi fajtákat, hogy ne vesszenek ki, de ugyanígy az új nemesítésűeket is. A szakember véleménye szerint akár „fajtaklubokat” is lehetne szervezni, hogy megmentsük őket. Túl nagy a választék Magyarországon, ráadásul azt is figyelembe kellene venni, hogy egy fajtából is nagyon sokféle bort lehet készíteni.

Azokat a fajtákat kellene nagyobb felületen, minél egységesebben termeszteni, amelyek egy-egy körzetben sikeresek. A sokszínűséget pedig adja a dűlő és a pincetechnológia. Az új-zélandi borászat nem a tradíciókra épült, hanem minden adottságot megvizsgálva, tudományos alapokra helyezett szőlő-bor ágazatot hoztak létre. Termesztenek nyolc-tíz fajtát, amit ezek alapján választottak.

A mi helyzetünket a tradíció megnehezíti, ugyanakkor éppen ez adja azt a sokszínűséget is, amelyre oly büszkék vagyunk. Mondhatnánk, mi vagyunk Európa legszínesebb bortermelő országa, mintegy 110 fajtát találunk a termesztésben.

Egy oltványtermelőnek ugyancsak egyszerűbb lenne a helyzete, ha szakosodhatna. Vegyük csak az előhajtatást, ahol minden fajtának más és más a hőigénye, amit együtt nagyon nehéz technikailag kivitelezni.

Visszakanyarodva a biológia alapokra, nem a marginális fajtákat kell kutatni, ott legyen nagyobb a termelő kockázatviselési készsége. „A Zalagyöngye leromlott, mert senki nem foglalkozott vele, ugyanígy a Bianca, a Cserszegi fűszeres vagy az Irsai Olivér is le fog, így külföldről leszünk kénytelenek behozni szaporítóanyagot” – fogalmazta meg véleményét Kocsis László. Régen a kutatók végezték a klónszelekciót, másutt a termelők hívják fel a szakemberek figyelmét egy-egy változatra. Annak viszont, aki megnézi, alapos tudással kell rendelkeznie.

A biológiai alapokat tekintve a 24. órában járunk. A termelők jobban felkészültek a klímaváltozásra, mint maguk a kutatóintézetek. Nálunk nincsenek tematikus – szárazságtűrésre, fajtaérték-összehasonlításra vonatkozó – vizsgálatok, mint a nagy nyugati szőlőtermesztő országokban. Ugyanakkor hiába az anyagi támogatás, a szürkeállományt sokkal hosszabb idő felépíteni.

Elindult a HNT irányításával egy folyamat, amely éppen ezen a helyzeten szeretne változtatni. Össze kell gyűjteni a meglévő szellemi tőkét, és bevonni újakat. Kocsis László elmondta, bizakodásra ad okot, hogy sok tehetséges, jól felkészült, a szakma iránt elkötelezett fiatal szakemberrel dolgozhatott az elmúlt időszakban.